I. Démonológia

Előszó

Óriási nemtörődömség lenne pusztán kényelemszeretetből, "civilizált", "felvilágosult" korunkra és mivoltunkra hivatkozva kijelenteni: csak az a létező, ami szemmel látható, és egyéb hagyományos érzékszerveinkkel tapasztalható. A valóságlátás e korlátozott módja - sajnálatosan - a legáltalánosabban elfogadott köztünk, modern, hús-vér anyagi megnyilvánulások között.

Ha ez így van, és elvetjük mindannak a létét, ami nem materiális, akkor hogy lehet az, hogy a szellem mindenhatóságát elismerjük? Holott a "szellem" legalább annyira homályos megfogalmazás, mint a természetfeletti jelenségekről szóló elméletek. Hisszük, hogy az anyagba zárt szellemiség különféle megnyilvánulásai folytán rendezzük életünket ilyen-olyan formába a gondolkodásnak nevezett tevékenység segítségével, mely értelmes tevékenység, és mint olyan, a racionalitás határán belül helyezkedik el, függetlenül attól, hogy halvány sejtéseink sincsenek azzal kapcsolatosan, hogy egyébként minek van akkora kapacitással rendelkező agyunk, melyet még csak negyedéig kihasználni is lehetetlen, tudományunk állása szerint. Véleményem, hogy a kihasználatlan, terület csatornaként funkcionál(hat) "kézzelfogható" világunk és az Ismeretlen között. Az ún. lelki folyamatokat is többé-kevésbé mindannyian egy nem anyagi síkra vezetjük vissza, ám szeretjük azt hinni, hogy a lelki eredetű nyavalyáinknak társadalmi behatások az okai.

Ellentmondásos, hogy ha már "muszáj", többségünk kizárólag a pozitív szellemiséget tekinti legfőbb létezőnek. A sötétebb, negatív oldalt egyetlen mozdulattal hessenti el. Amiről nem tudunk beszélni, mert hiányoznak hozzá a kollektív valóságélmény közmegegyezésen alapuló szavai, arról talán nem is érdemes, és nem is lehetséges annak veszélye nélkül, hogy az ezzel próbálkozó egyént azonnal hátrakötözött kézzel ne vinnék el egy "barátságosabb" helyre?! Mindig is voltak és vannak közöttünk olyan rendkívüli és megmagyarázhatatlannak tetsző képességekkel megáldott, vagy vert egyének, akik nem azt vallják, hogy a romlandó hús és a pusztulásra, rothadásra ítélt anyagiságban keresendő mindaz, ami az "értelmeset" jelenti, ami felelet a létezés okára. Biztonságtalan vizekre sodródik az, ki a természeten túlival kezd foglalkozni, és itt most nem az "ártó szellemek" haragjára gondolok. Magát a "természet" szót olyan általános értelemben használjuk, hogy az már döbbenetes. A fogalmat túlságosan sok mindenre vonatkoztatjuk, rengeteg földi megnyilvánulást tartunk a természet részének, mégsem tudjuk egyértelműen elhatárolni, egyetlen szóval megjelölni, hogy mi is az, de azt mégis kitűnően tudjuk mindannyian, hogy mi nem tartozhat a természetes megnyilvánulások körébe. Minden, ami ilyen, természetellenes, tehát kerülendő, megbélyegzendő és rossz, aki pedig ezzel törődik, az kötöznivaló bolond.

Egyvalamit biztosra vehet mindenki: ez nem az egyértelműségek világa, hiába is próbáljuk egyszerűsíteni, és józan ésszel magyarázni a felfoghatatlant, nem sikerülhet, hiszen "azoknak" a dolgoknak, jelenségeknek éppenséggel az a céljuk, hogy továbbra is csak halvány sejtésekkel gyarapítsa tudását a be nem avatottak óriási köre. Minden, amit tudunk, lehet teljesen másképp is. Határozott bizonyítékkal nem rendelkezünk e téren, de tagadni is ostobaság volna. E "tér" ott van mindenütt, mindenben és mindenkiben. Valamiféle okkult tudás gyökerei behálóznak minket, és láthatatlan indákkal köt egymásba minden élőt. Ezek énünk rejtett szálai, s nem alkotnak különálló egészet, hiába is éljük az indviduumok korszakát, itt minden összefügg mindennel, minden tettünk és gondolatunk kihatással van egy másik, sőt minden ember gondolatára és érzésére. Vannak esetek, amikor megérezzük ezen szavak igazságát, olyankor az x-edik érzésünkre hivatkozunk, de a világért sem ismernénk el, hogy fogalmunk sincs arról, hogy valójában mi történik bennünk és rajtunk kívül. Néha elképzelhetetlen erők irányítanak minket, melyeket vagy nem veszünk tudomásul, vagy legyintünk rájuk és a bennük hívőkre, vagy éppen visszaélünk velük, és tetteinket egy magasabb akarat szándékaként magyarázzuk. Egyik sem helyes. Hiszünk a húsban, a mindenható anyagban, pedig semmi sem áll távolabb tőlünk, mint saját anyagi természetünk, bármily ellentmondásos is ez. Van bennünk egyfajta mélyről jövő viszolygás az úgynevezett természetes szükségleteinktől. Nem vagyunk képesek azonosítani magunkat azzal a testtel, amely folytonos követelései elmozdítanak a magasabb létezés megvalósításától. Nem lehetünk azonosak egy ráncosodó, bűzös levekkel és salakanyagokkal teli testtel. Valahol, tudata legmélyebb és legtisztább szintjein mindenki érzi ezt. Talán ezért is szeretjük előtérbe helyezni kevésbé földhöz kötődő részeinket, magasabb érzelmeinket, mint amilyen a szerelem is. Ilyenkor vagyunk a leghajlamosabbak a másik emberben egyfajta megtestesült, ámde egyébként színtiszta éteri lényeget látni, és nem gondolok afféle alantas cselekedetekre, amelyek emberségünk elengedhetetlen jellemzői. Így a szerelem képes velünk feledtetni minden pillanatban változó és rothadó sejthalmazainkat.

Modern emberek vagyunk, és ez a világ, az elektronikus, technikailag magasan fejlett kor összeegyeztethetetlen a csodák világával. Ki a fene hisz a démonokban és egyéb furcsaságban, mikor már rég nem élünk abban a sötét középkorban! Talán ez is a baj. Talán éppen az adja azt a fene nagy önbizalmunkat, hogy távol kerültünk a valódi természettől. Betonlakótelepen, számítógép billentyűzetet nyomkodva, cd-játszót hallgatva, házhoz rendelhető pizzát eszegetve, kólát iszogatva, igen nehéz elgondolni, hogy tőlünk függetlenül is létező erők hatása alá kerülhetünk, vagy ezek irányítanák sorsunkat. Mert mennyivel könnyebb ennek létezését érezni, kicsit közelebb kerülni a világ misztikus oldalához egy holdfényes éjszakán egyedül egy elhagyatott erdő közepén. Legtitkoltabb "én-zugában" egy kicsit mindenki hívő és egy kicsit mindenki elismeri a más dolgok létezését. Vannak az embereknek olyan sorsalakító pillanataik, amikor a legmegrögzöttebb materialista is Istenhez fohászkodik, vagy megretten a tőle függetlenül alakuló események kimenetelétől . De nincs minden ember életében ilyen fordulópont, ezt muszáj leszögezni. Ha tekintetbe vesszük azt, hogy az iskolában tanítottak valami olyasmit, hogy az energia nem vész el, csak..., és emlékszünk arra is, hogy javarészt elektromos impulzusokból állunk, akkor talán mondhatjuk azt, hogy lesz egy másik esélyünk egy másik korban, egy másik dimenzióban...

Engem, személy szerint, minden másnál jobban érdekel a hihetetlenségek köre. Ebben a rovatban megpróbálok néhány ilyesmivel foglalkozni, persze a "mai állásom" szerint. Lehet támadni, cáfolni, utálni, kiröhögni, "hátrakötözni"!

***

A démon kifejezés a görög daimon szóból eredeztethető, mely nem jelent mást, mint szellemi erőt, természetfölötti lényt, ősokot. Bár minduntalan olyan közkedvelt gondolattársításokat hív elő, mint a “Gonosz” vagy a “rossz szándékú szellem”, a kifejezés eredetileg olyan spirituális létformát jelentett, mely befolyásolni képes az emberi jellemet. Például az agathos daimon (jó szellem) kifejezetten jó szándékkal közeledett az emberekhez. Szókratész, a görög filozófus, úgy beszélt a daimon-járól, mint arról a szellemről, mely inspirálta őt arra, hogy az igazságot keresse és szóljon róla. A kifejezést aztán lépésről lépésre vonatkoztatni kezdték a természeten túli világ azon létezőire, amelyek nyomást gyakorolnak a halandókra, hogy olyan tetteket kövessenek el, melyek nem válnak a javukra. Az uralkodó nézet a bajt, nyomorúságot, szerencsétlenséget okozó rossz-szándékúság mellett foglal állást.

Az írásbeliséggel nem rendelkező népek a spirituális lényeket vagy jó vagy rossz akaratúaknak tartották, attól függően, hogy az egyénnek vagy a közösségnek milyen körülményekkel kellett szembenézni. Így az a hagyományos osztályzás, mely a démonokat a rosszindulatú lények közé sorolja, nem igazán alkalmazható ezekre a vallásokra.

A spirituális entitások helyzete az idők folyamán megváltozott. Így történt ez az ősi Ind-Iráni vallás esetében is, amelyből a korai Zoroasztrizmus és a korai hinduizmus alakult ki, s ez a Védákban (ősi árja himnuszokban) is tükröződik. (A Zoroasztrizmust az ie. 6. századi Perzsiában alapította Zoroaszter próféta.) A démoni hierarchia csúcsa Angra Mainyu (később Ahriman), a Gonosz, a Pusztító. A démonok állandó csatát vívnak Ahura Mazda-val, a jó istenséggel.

A Zoroasztrizmusban a daevák rosszat akaró teremtmények voltak, de hindu megfelelőiket éppen ellenkezőleg, isteneknek tekintették. A Zoroasztrizmus az ahurákat jó istenségekként kezelte, míg a hindu párjaikat, az asurákat gonosz istenekké változtatták. Hasonlóképpen a Sátán, az Ótestamentumban, Jób könyvében Isten törvényszékén az emberiség vádlójaként szerepel, míg a kereszténységgel Krisztus tagadójává, az Iszlámban pedig az emberiségé fő szembeszegülőjévé vált. Számos hasonló transzformáció mutatja, hogy az angyalok és a démonok közötti éles különbségnek a végletekig leegyszerűsített formája , ha az angyalokat jó szellemekként, a démonokat rossz szellemekként definiáljuk. Mindazonáltal segítséget nyújthat ha a megjelöléseket úgy értelmezzük, mint a lények alapvető, általános mozgatóerőit.

A démonok közvetítők a transzcendens és a földi, múlandó világ között. Számtalanszor olyan váratlan események, szupernaturális intervenciók elkövetőivé tették őket, amelyeket nem tulajdoníthattak egyetlen más istenségnek sem. Emberi sorsot meghatározó erővé lettek, és az egyéneknek lehettek személyes démonaik is. Filozófiai elmélkedések szerint ezek a lények alacsonyabb helyet foglalnak el az isteneknél (talán még halandóak is), de mindenképpen magasabbrendűek az embereknél. A keresztények bukott angyaloknak hívják őket.

A júdaizmus démoni hierarchiája rendkívül kiterjedt. A gonosz erők hercegét, - akiről azt hitték, hogy terméketlen földeken, romok és sírok közt lakik, és az emberiségre számos fizikai, lelki és mentális zavarodottságot ró - különféle nevekkel illették: Sátán (az Ellenkező), Belial (a perverzió, a sötétség és a megsemmisülés szelleme), Mastema (Gyűlölködés vagy Ellenszegülés). A Sátán uralma alatt álló démon-hierarchia a késő júdaizmus során alakult ki, illetve a két Testamentum között eltelt időszak alatt.

Az Újszövetségben Krisztus Belzebubról szól, a démonok vezetőjéről, aki megegyezik a Sátánnal. A középkorban és a reformáció során rengeteg hierarchia alakult ki, amelyek a hét fő bűnnel állnak kapcsolatban:

Lucifer - büszkeség

Mammon - fösvénység

Azmodeus - bujaság

Sátán - harag

Belzebub - mohóság

Leviathán - irigység

Belfegor - restség

folyt.köv.

Kővári Gabriella