Angol és amerikai kutatók sok-sok vizsgálódás, kísérleti munka után ki merték mondani: „A hit nem csupán az örök kárhozattól véd, hanem a földi életet is meghosszabítja!”

A kísérletsorozat tíz hónapig tartott, és összesen 402 infarktus utáni, a San Franciscói Központi Kóázban fekvő beteg volt benne „érintett”. A betegeket számítógépes sorsolással, véletlenszerűen osztották két csoportba. 192 beteg kerül a kísérleti csoportba és 210 a kontrollcsoportba. Nem csak a betegek nem tudták, hogy őket két csoportra osztották, de erről nem értesítették se az orvosokat, se az ápoló személyzetet. Mind a 402 beteg megkapta a szükséges kezelést, viszont 192-ért imádkoztak is. Elég sokat.

Byrd „profi imádkozókat”, katolikus és protestáns szervezeteket keresett meg, gondosan ügyelve, hogy azok lehetőleg földrajzilag szétszórtan az Egyesült Államok különböző területein éljenek. Az imádkozók tudták, hogy olyan szívbetegért fognak imádkozni, aki most kórházban van, és elég rossz az állapota, tehát nagyon ráfér az efféle külső segítség. Hogy mégis legyen valami fogódzójuk, minden csoport megkapta egy-egy beteg keresztnevét. Abban egyeztek meg, hogy naponta egyszer (lehetőleg azonos időben) az imacsoport minden tagja fohászkodik a rájuk kiosztott „Johnért”, Williamsért”, Jenniferért” stb. A sors furcsa fintora, hogy a kiválasztott betegek nemcsak keresztények voltak, hiszen köztudott, hogy Kaliforniában gyakorlatilag a világ összes népéből és vallásából származó ember megtalálható. Egy-egy betegért legkevesebb öt, maximum hét személy imádkozott nap mint nap. Byrd professzor és munkatársai pedig eközben mind a 402 beteg minden rezdülését szorgosan feljegyezték. Amikor a kísérlet véget ért, elkészítették a számításokat és a következő, nagyon meglepő eredményre jutottak.

Azok között, akikért imádkoztak, ötödannyiszor kellett antibiotikumot alkalmazni, mint a kontrollcsoport pácienseinél. A szívelégtelenség okozta tüdőödéma harmadannyi volt, mint a kontrollcsportnál. Ez pedig már aligha lehetett véletlen! De voltak látványosabb eredmények is. Az imacsoportba tartozó betegek közül a kritikus időszakban egyetlenegyet sem kellett lélegeztetőgépre tenni, miközben a kontrollcsoport betegei közül tizenkettővel ez történt. Ha a kísérlet mondjuk egy új (vegy)szer kipróbálását célozza, akkor ez az eredmény már jelentős sikernek számít!

A kísérlet során nemcsak a betegek „vizsgáztak, hanem az imádkozók is! Az imájuk hasznos volt, használt a betegeknek, és használt a tudománynak is. Byrd professzor bebizonyította, hogy a gondolat, a megfoghatatlan akarat valójában olyan energia, amit ugyan egzakt módon nem tud mérni, mégis valósággá válik, átlép a létező dolgok világába, és ott hatást gyakorol. A professzor állítja: ezt a bioenergiát érdemes volna minél jobban kihasználni.

A kísérlet eredményét a „szkeptikusok” persze hevesen támadták, s támadják ma is. Egyesek azt még hajlandóak lettek volna elfogadni – mint azt egy tévéműsorban elmondták -, hogy némi pszichés segítséget adhatnak azok, akik a beteg ágya mellett ülnek, vagy a mműtét idején a folyosón várakoznak, és erősen gondolnak a betegre, esetleg imádkoznak érte. De hogy ismeretlen emberek imája egy számukra vadidegenért, ráadásul sok ezer kilométerrel távolabbról hasson, azt butaságnak tartják.

Aki viszont hisz abban, hogy az ember nemcsak anyagól áll, hanem valami több is van benne, aminek mellesleg nem okvetlenül kell, hogy köze legyen bármilyen valláshoz, hithez, egyházhoz, istenhez –ez újabb bizonyíték a lelkiség mellett. Ha „lélekkel”, vagyis gondolati úton, a tudattal lehet hatni valós eseményekre, akkor nyilvánvaló, hogy ez nem csupán az orvostudomány terén hasznosítható.